32. Patthelyzet

Az asztal alá bújva figyeltük, ahogy Alberto heves gesztusokkal magyaráz valamit a körülötte állóknak, akik valószínűleg a Magőrlő vezetőjéhez, az udvar közepén gitározó férfihez irányították. Az olasz pedig elég elszánt volt ahhoz, hogy egyszerűen odalépjen Nikodém Norberthez, és megszakítsa az előadást... Pedig milyen szépen játszott! Döbbenet!

Ezt a szemtelenséget látva teljesen elhűltünk. Most még bizonyosabbnak tűnt, hogy Alberto gengszter - elvégre egy igazi filmrendező nem gyalogolna be csak úgy egy zenei előadás kellős közepébe! Ő mégis megtette...

Nikodém Norbert azonban nem háborodott fel, hanem barátságos arccal lerakta a gitárt a kezéből. Türelmesen végighallgatta üldözőnket, majd ő is magyarázni kezdett valamit, és a kijárat felé mutogatott. Ezután pedig legnagyobb meglepetésünkre Alberto két kísérőjével együtt kirohant a kapun.

A váratlan fejlemény láttán ismét teljesen visszahúzódtunk Csengével a földig lógó asztalterítő alá, hogy megtárgyaljuk, mi legyen ezután. Ám néhány másodperc múlva egy kedves hang csendült fel az asztal mellől, majd a terítőt hirtelen felrántotta valaki - és egyszer csak ott kuporogtunk bután az asztal alatt a Magőrlő Művészeti Központ tulajdonosának és alapítójának, Nikodém Norbertnek az orra előtt...

- Gyertek elő, kis barátaim, és beszélgessünk kicsit. Nincs mitől tartanotok, a férfi, aki az előbb utánatok kérdezett, már elment - mondta ő nevetve.

- Nem tetszik tudni, merre? - kérdeztem aggódva, ugyanakkor szégyenkezve, amiért rajtakapott minket, hogy beosontunk az épületbe.

- Egészen véletlenül tudom - mosolygott a bácsi. - Azt füllentettem ugyanis, hogy nemrég jártatok itt, de tovább is haladtatok a Kenguru Parkba. Sosem szoktam hazudni, de valamiért most rossz érzés fogott el: az volt a benyomásom, hogy túl mérgesen tudakozódik felőletek. És mivel zenélés közben láttam, ahogy elbújtok, felmerült bennem, hogy talán épp vele nem szeretnétek találkozni. Most viszont muszáj lesz elmondanotok, hogyan kerültetek ide, és persze, hogy miben tudok segíteni!

Ekkorra már egy másik asztal mellett ültünk, két pohár finom bodzaszörp társaságában, amit Norbi bácsi töltött ki nekünk. Összenéztünk, majd sóhajtva elmeséltük az egész történetet a váratlan szerepválogatásról, a filmforgatásról, és a motorcsónakos üldözésről, ami szerintünk a végén megjátszás helyett valódi lett.

A Magőrlő vezetője elgondolkodva hallgatott egy ideig, majd kijelentette: bár valószínűleg csupán túl élénk a fantáziánk, azért örül, hogy nem adott ki minket annak a férfinak. Majd elkérte apukám telefonszámát, hogy felhívhassa és a szüleim ide jöhessenek értünk.

Én persze egyáltalán nem bántam, hogy véget ér a kaland, Csenge azonban olyan arccal tekintgetett rám, amiből látszott: túl hétköznapinak és egyszerűnek érzi a befejezést. És naná, hogy nem tévedtem!

- Psszzt - súgta nekem, amikor Norbi bácsi arrébb ment egy kicsit telefonálni. - Nem mehetünk haza csak így!

- Dehogynem!

- Ez olyan unalmas. Értünk jönnek a szüleink, mint valami dedósokért? Nemáááár! És különben is, le kéne Albertot buktatnunk, különben senki nem hisz nekünk. Az előbb láttam oldalt két bringát. Ha rápattanánk, átbiciklihetnénk a Szalók kikötőbe, az olasz közelébe osonhatnánk és kihallgathatnánk, ahogy...

- Mammamia! - hangzott fel ekkor az ajtónál egy mély hang, bennünk pedig megfagyott a vér. Ott állt ugyanis Alberto, motoros ruhában, kezeit az égnek emelve. Norbi bácsira néztünk, de nem ő árult el minket, hiszen ugyanolyan meglepett arcot vágott, mint én és Csenge. Az olasz pedig felhördült:

- Halálra kerestelek benneteket! In fine! Én lenni teljes pánik, az ostoba statiszták majdnem veszélyt csináltak nektek! De most szépen jöttök vissza, megyünk stábhoz és megbeszélünk mindent! Andiamo! Gyertek!

És ezzel felénk lépett...