1. rész – Egy különös este

2. rész – Nagypapa bekeményít

3. rész – Egy családi rejtély

4. rész – A bonyodalmak előtt...

5. rész – Nyomozni kezdek

6. rész – A nagyi lebukik

7. rész – Egy igazi víziparadicsom

8. rész – Lecsuknak minket?

9. rész – Küzdünk az éhhalállal

10. rész – Ó, szegény Csaba!

11. rész – Pssszt, van egy titkunk!

12. rész – Nagypapa szerelmes lesz!!

13. Bocsáss meg, hogy nem jól ismertelek! 

"Drága Helena! Itt ülök egy hajó fedélzetén, mellettem, előttem és mögöttem hatalmas víztükör terül el. A nap lenyugodni készül, és az egyre halványodó fény valami csendes békével tölti be a tájat. Talán erről jutottál eszembe – a víztükör és az ég színéről, ahogy a távolban mintha összeforrnának, olyan zöldeskék csodává, amilyen a te szemed színe...

Régen írtam már neked, bocsáss meg. A napok, hónapok, évek úgy beszippantottak, mintha magam is eggyé váltam volna a folytonos rohanással. Mintha mindig mindent csak elmosódott foltokban láttam volna. Tudod, sok a dolgom, és családfőnek lenni nehéz. Egyszerre nehéz és gyönyörű, nehezebb és gyönyörűbb, mint amilyennek gyerekkoromban álmodtam. 

Emlékszel, amikor a dédiék terasza alatt ültünk esténként a titkos bunkerünkben, és arról beszélgettünk, hogy mi majd más felnőttek leszünk? Hogy mindig lesz időnk a nevetésre, a játékra, és egymásra? Észre sem vettem, de már évek óta megszegem az eskünket. Annyira lefoglalt, hogy mindent jól csináljak, hogy óvó, védő atyja legyek a családomnak, annyira körbefonták az életem a szabályok, hogy a százezer feladat között, amelyeknek meg kellett felelnem, valahogy elfelejtettem jól érezni magam. Helena, én majdnem elfeledtem, milyen is vagyok igazán, és milyen szeretnék lenni...  Nemcsak téged hanyagoltalak el, hanem valójában mindent és mindenkit, beleértve önmagam. 

Különös, hogy éppen ma jöttem rá erre. Tudod, délelőtt valami fantasztikus érzés ért utol, amikor egy nagyszerű programon vettünk részt a családdal, mindannyian. Kikötöttünk a nyaralóhajónkkal Kiskörén, biciklit béreltünk és körbetekertük a Tisza-tavat. Először semmi kedvem nem volt hozzá, gutaütést tudtam volna kapni az apósom újabb briliáns ötlete hallatán - emlékszel Andrásra, az apósomra? -, mert  valójában nyaralóhajózni is az ő mániájából jöttünk. És akkor visszafelé történt valami... Nem kinn, a világban, hanem bennem. Ott ültem a drótszamár nyergében, tekertem azt az átkozott pedált a 30 fokban, mert a srácok olyan tempót diktáltak, hogy nem volt hozzá elég a bicikliben lévő elektromos szufla.  És akkor megláttam a mellettem hajtó feleségemet oldalról, ahogy mosolyog. Rég nem láttam már így. Úgy mosolygott, mint régen... Csak egy pillanatra tekintett át rám, valami végtelenül cinkos  boldogsággal, Timike felé intett, aki szintén sugárzó arccal versenyzett Milánnal... Aztán a part mellett előretekintve megláttam a nyaralóhajónkat, ahogy békésen ringatózott a vízen, mintha várna ránk. 

És akkor értettem meg, hogy ez nem csupán egy hajó. Ez egy menedék. A mi közös menedékünk a rohanástól elmosódottá váló pillanatok elől. A folytonos feladatokból adódó számonkérés elől. A felelősség elől. A gyerekeknek az iskolai, nekünk, felnőtteknek a munkahelyi és az élet által gyakorolt nyomás elől. Menedék a mindennapok időnként kiábrándító prózaisága elől, az esténként fáradtan odamorgott "jó napod volt? szuper" jellegű, felületes beszélgetések elől, amiket szívünk szerint mélynek és tartalmasnak szánnánk, de gyakran nincs elég idő, hogy tényleg azzá is tegyük. Menedék az elfáradás, a kiégés, a beszürkülés, az eseménytelenség vagy épp túlhajszoltság elől. 
Akkor értettem meg, milyen nagyszerű is, hogy végre együtt lehetünk egy ilyen helyen. Nem egy lélektelen külföldi szálláson, nem egy puccos, de személytelen óriáshotelben, hanem a természet közepén, szinte együtt élve a vízimadarakkal, de úgy, hogy közben nyaralóhajónk teljes kényelmét élvezzük. Mi lehetne ennél nagyszerűbb?  

És még nem volt vége a napnak... Biciklizés után szinte felfaltunk mindent a hajókonyhában, majd bekapcsoltuk a klímát, összeültünk a szalonban és elővettük Milán társasjátékát. És akkor, Helena, akkor... azt hiszem, akkor mállott le rólam minden fáradtság, fájdalom, aggódás, amiket magammal hurcoltam az elmúlt évek során. Mintha távol kerültem volna pár percre mindentől, mintha kívülről láttam volna önmagam és a többieket. Akkor és ott mindennél szilárdabban éreztem, hogy szeretem az életem, Helena. Szeretem a családom, a munkám, a feladataim - de ahhoz, hogy ne gyűrjön maga alá a mókuskerék, épp erre volt szükségem.  A Tisza-tó megfogalmazhatatlanul bűvöletes szabadságára. A hajóvezetés könnyedségére, ahogy a kezem alatt dorombol egy többtonnás fantasztikus szerkezet, alattam igazi víztömeg hullámzik, és mégis nálam az irányítás... 

Remek érzés volt társasozni. Remek érzés volt együtt nevetni, látni a srácokat, ahogy még egymás piszkálásáról is elfeledkeznek a közös élmény hevében. Végül mindenkin erőt vett a fáradtság, és visszavonultak a kabinjaikba. Én azonban nem tudok szunyókálni. Inkább feljöttem ide, a felső kormányálláshoz, ahonnan belátom az egész vizet, az egész tájat, érzem a horgonybójához kötött hajó enyhe, szinte andalító ringását a testem alatt, és érzem, hogy élek. Hogy igazán élek....

Drága Helena! Ne haragudj, hogy ennyi év után csak most írtam. Ígérem, ezentúl gyakrabban jelentkezem és gyakrabban gondolok rád. 

Soha meg nem szűnő szeretettel csókol: testvéred"

A levelet akkor olvastam el, amikor apa lement a hajó mosdójába, én pedig ott találtam a kézzel teleírt papírt a felső kormányállás ülésén. Nem sajnálom, hogy elolvastam, mert most már egész más szemmel nézek apára.... Helena, a nagynénim, apa kétpetéjű ikertestvére akkor halt meg, amikor tizenévesek voltak, a családi sztorikból tudom ezt. 

Sosem hittem, hogy ilyen nehéz felnőttnek lenni, és nem hittem, hogy apukámnak még mindig fáj Helena néni elvesztése... 

Nem akartam zavarni apát, szóval csak elbújtam a hátsó fedélzeten, és csendben néztem, ahogy visszatér a leveléhez, kis hajót hajtogat belőle, majd a hajó orrából lassan leereszti a vízre. 

Azt hiszem, mostantól sokkal szófogadóbb leszek. És megpróbálom jobban megérteni a felnőtteket. Lajos bácsinak igaza volt – csak hittem, hogy igazán ismerem őket... Ha jobban kinyitom a szemem, ha jobban odafigyelek, rengeteget megtudhatok róluk. Induljon hát a magánnyomozás!