Tisza-tavi kalandok, avagy az Ádám család különleges nyaralása – 21. rész – Segítség, szörnyek a vízben!

1. rész – Egy különös este

2. rész – Nagypapa bekeményít

3. rész – Egy családi rejtély

4. rész – A bonyodalmak előtt...

5. rész – Nyomozni kezdek

6. rész – A nagyi lebukik

7. rész – Egy igazi víziparadicsom

8. rész – Lecsuknak minket?

9. rész – Küzdünk az éhhalállal

10. rész – Ó, szegény Csaba!

11. rész – Pssszt, van egy titkunk!

12. rész – Nagypapa szerelmes lesz!!

13. rész – Bocsáss meg, hogy nem jól ismertelek!

14. rész – Megtámadtak!

15. rész – Tiszaderzsi izgalmak

16. rész – Amit SENKI sem tud... (Tiszaderzsi izgalmak II.)

17. rész – A rejtély

18. rész – Közelebb a kincshez!

19. rész – Egy halálos menyegző...

20. rész – Egy új barát

 

21. Segítség, szörnyek a vízben

 

Estére megérkeztek a többiek is a másik nyaralóhajóval, és újra együtt volt az egész társaság. Nagypapa úgy döntött, hogy a Balneum melletti kikötőponton éjszakázunk, hogy holnap azok is lubickolhassanak a fürdőben, akik ma lemaradtak erről. Mi pedig egyáltalán nem bántuk, hogy nem megyünk azonnal tovább - hiszen fogalmunk sem volt, merre keressük a kincset... Egyelőre nem tudtuk ugyanis a rejtvény megfejtését.

Így aztán jókedvűen üldögéltünk a felnőttekkel a hajó fedélzetén. A nagyi készített mindenféle finom rágcsálnivalót, a hajó szalonjából világított a villany, az égről pedig szinte ránk nevetett sárga fényével a telihold. Egy ideig társasoztunk, aztán már csak beszélgettünk mindenféléről. Végül Csenge apukája és anyukája latin zenéket kerestek a telefonjukon, és egyszerűen táncra perdültek a napozófedélzeten. Nagyon jól csinálták - kiderült, hogy régen hivatásos táncosként ismerték meg egymást, és azóta is imádnak "rázni".

Félóra múlva majdnem mindenki táncolt, a két hajó tágasabb részein éppen elfértek. Már majdnem én is engedtem anya unszolásának, hogy csatlakozzam, amikor Csenge egyszer csak elkapta a karom, és berántott a hátsó fedélzetről a konyhába.

Döbbenten láttam, hogy búvárfelszerelésben feszít, hatalmas békauszonyokkal a lábán. Lélegeztető palackja nem volt ugyan, de vízálló zseblámpája, és valami bűvös kütyü a csuklóján igen.

- Öltözz! - súgta a fülembe. - Itt egy búvárruha neked is! Csak nem gondoltad, hogy a hajón riszálunk egész este, mint az öregek?

- De... Figyelj, Csenge, már teljesen sötét van. Nem hiszem, hogy....

- Naná, hogy sötét, ettől izgalmas! És ezért van nálunk búvár zseblámpa. Na, igyekezz!

Nem akartam tovább vitatkozni. Mégiscsak kínos bevallani reménybeli arámnak, hogy félek lemerülni az éjszaka kellős közepén a Tiszába!

- Mit is akarunk a víz alatt? - firtattam azért öltözködés közben. Hátha valami olyasmit válaszol, amiről le tudom beszélni.

- Megkeressük Attila kincsét - vetette oda. - Elvégre a Tisza vize alatt temették el valahol, nem? Hátha éppen mi fedezzük fel! Akkor nem kell annyi rejtélyt megoldanunk, hogy a hadvezér kincsét megtaláljuk. Készen vagy már? Végre! Gyere!

Ninjákat megszégyenítő óvatossággal osont a hajó oldalán az orrfedélzetre, úgy, hogy senki nem vette észre. Nem volt más választásom, követtem... Aztán egyszerűen becsobbantunk a vízbe. Egy ideig egyenesen előre úsztunk, hogy távol kerüljünk a többiektől. Aztán Csenge kidugta a fejét a vízből, megragadta a karom, és odavetette:

- Akkor most merülés! Mindig kövess, és egy pillanatra se kapcsold ki a zseblámpádat, rendben?

Szót fogadtam. A víz nem volt mély, de nagyon érdekesnek bizonyult alábukni és szemügyre venni a lámpa fényénél az aljzatot. Időnként még halakba is beleütköztem. Csenge pedig úgy úszott előre a víz alatt, mint egy igazi sellő. Sokkal ritkábban kellett kiemelnie a fejét a vízből, hogy levegőt vegyen, mint nekem. Ő már igaziból is búvárkodott a tengernél a szüleivel - ezt onnan tudom, hogy korábban mesélte.

A félelmem egy idő után teljesen elmúlt, és nagyon élveztem a víz alatt úszkálást. Egyszer csak azonban jövendőbeli menyasszonyom olyan rémülten rúgta fel magát a víz felszínére, hogy engem is halálra ijesztett.

- Jó ég! - suttogta remegő hangon. - Valami... szörnyet láttam! Nem is egyet, többet!

- Akkor azt nekem is látni kellett volna, Csenge, mert a szörnyek óriásiak. Azt hiszem, ebben a vízben el sem férne egy igazi szörnyeteg.

- Jó, hát akkor bébiszörny volt! Vagy élő, lüktető szörnytojás, amikből majd kikelnek az utódok! Nem viccelek, gyere és nézd meg!!

Lebuktam hát utána, és odalenn döbbenetes látvány fogadott. A meder alján hatalmas, focilabda formájú, puhának látszó, űrlényszerű valami ringatózott. Testének felülete olyan rettenetesen nézett ki, mint a scifikben látott csápos, kocsonyás marslakók. Mellette nem messze egy még nagyobbat fedeztem fel, ez azonban nem gömbölyű volt, hanem inkább hosszúkás. Jó ég! Amíg mi kincseket kerestünk, a Földet titokban megszállták a földönkívüliek!

-Ez rettenetes - buktam fel a vízből, és ellentmondást nem tűrve magammal rángattam Csengét, akinek, úgy tűnt, sosem elég a kalandból. - Most azonnal szóljunk apáéknak. Vissza a hajóra, ez nem játék!

- De....

- Gyere!!!

Neki azonban még volt annyi lélekjelenléte, hogy egy pillanatig visszabukjon és lámpája fényénél fotókat készítsen a földönkívüliekről. Majd' kiugrott a szívem a félelemtől, nehogy észrevegyék, hogy épp dokumentálja a létezésüket, és ezért tízszer akkorára nőjenek, majd lehengereljenek a nyálkás, fura testükkel.

Amikor visszaúsztunk a hajóra, anyáék már kerestek. Nem voltak épp vidámat, amikor meghallották, hogy búvárkodni léptünk le, a marslakók hírére pedig még bosszúsabban reagáltak - míg meg nem látták a 

Csenge által készített fényképeket.

- Mindig tudtam, hogy eljönnek! - kiáltott a nagyi, majd boldogan javasolta, hogy hívjuk azonnal a 112-őt. Anyáék viszont láthatóan tényleg megdöbbentek. A tanácstalanság azonban egy percig sem tartott, Csenge apukája ugyanis öblös hangján felnevetett:

- Tényleg különleges lényeket találtatok! Sokmillió éves múltra tekintenek vissza, de nem a Marsról jöttek. Óriás mohaállatoknak hívják őket, és csak az utóbbi években szaporodtak el a Tisza-tóban. Invazív faj, Észak-Amerikából. Szóval nem kell betojni, senki nincs veszélyben!

- Hogyne volna! - cáfolta meg a szavait anyukám erélyesen. - Milán, fiam, te biztos, hogy veszélyben vagy. Szobafogság, akarom mondani hajókabinfogság veszélyeztet, ha még egyszer szó nélkül eltűnsz! Megértetted?!

Csenge szülei csak nevettek, ők láthatóan nem voltak olyan szigorúak. Én azonban lehajtottam a fejem, és megígértem, hogy máskor nem leszek ilyen szófogadatlan. Az este további részében inkább meghúztam magam - de annak azért örültem, hogy folytathatjuk a nyaralást, 

és nem kell marslakók elől menekülnünk.... (Folyt. köv.)