1. rész – Egy különös este

2. rész – Nagypapa bekeményít

3. rész – Egy családi rejtély

4. rész – A bonyodalmak előtt...

5. Nyomozni kezdek

6. A nagyi lebukik

7. Egy igazi víziparadicsom

8. Lecsuknak minket?

9. Küzdünk az éhhalállal

Másnap hajnali ötkor (a nagyi szavajárásával élve) majdnem szívszélhüdést kaptam, amikor hatalmas dörömbölés ébresztett fel. Először azt hittem, kalózok foglalták el a hajót, és most átkutatják az összes kabint, aztán mindenkit lemészárolnak - de csak a nagypapa volt, ő verte olyan hangosan az ajtót. Timi majdnem sírva fakadt, amikor meghallotta, hogy azonnal fel kell kelnie, nincs mese, és persze én sem voltam ettől túl boldog.

Anyáék szintén borzasan és rémülten jelentek meg a hajószalonban, ahová a nagypapa a hajnali családi gyűlést összehívta. Ő pedig végigtekintett a társaságon, aztán szónokolni kezdett:

- Drága családom, gondolkodtam, és nem tetszik az irány, ahová tartunk.

- Ez az! - kiáltott fel a bátyám felélénkülve. - Nem mondom, itt is nagyon klassz, de menjünk inkább világkörüli útra, én már az elején ezt javasoltam!

- Még csak az kéne! Nem szó szerint értettem - vágott közbe mérgesen a nagypapa. - Nagyon is jó helyen vagyunk itt a Tiszán, és azzal sincs baj, hogy egy kicsit kiélveztük a sarudi víziparadicsom csodáit. Az irány azért rossz, mert ekkora jólétben és lustulásban a végén még elkényelmesedünk! Márpedig én azt akarom, hogy olyan közös kalandjaink legyenek, amikre még Milánka is büszkén emlékszik majd vissza férfikorában! Amit évek múltán is emlegetünk a családi vacsorák alatt, amik kitartást és hősiességet igényelnek!

Bár a többiek elég fancsali képet vágtak, nekem nagyon tetszett, amit mondott. Gyorsan indítványoztam is, hogy először talán az ejtőernyős vízisízést próbálnám ki, mert az tényleg hősiességet igényel. De sajnos kiderült, hogy nagypapa egyáltalán nem ilyesmire gondol.

- Mit csináltunk, amikor megérkeztünk Sarudra? - kérdezte fejcsóválva. - Végigzabáltuk a kikötőt, este pedig teleettük magunkat palacsintával. Semmiért nem kellett megküzdenünk. Hát hol itt a kaland?! Éppen ezért... - és itt rövid hatásszünetet tartott, mi pedig aggódva vártuk, mi sül ki ebből. - Éppen ezért most azonnal visszaindulunk Kiskörére. Új barátunk, Gyula tegnap este azt mesélte, hogy a napokban egy 30 kilós tőpontyot fogtak a kikötő közelében. Nem hiába hoztam ám a horgászfelszereléseket! A mai naptól fogva önállátásra rendezkedünk be. Csak azt esszük, amit saját kezünkkel fogtunk a Tisza-tó vizéből, bizony! Ez lesz az igazi kaland, majd meglátjátok!

- De én már most éhes vagyok! - kiáltott fel Timi hisztérikusan, és végre tényleg elsírta magát dühében.

- Nagyszerű, nagyszerű! - kiáltotta nagypapa vidáman. - Az éhség csak motiválni fog! Most pedig elkobzom mindenkitől a rágcsálnivalókat, nehogy hasztalan butaságokkal egyétek tele magatokat és csak tesséklássék, unottan lógassátok a vízbe a horgászbotot! Aztán elfoglalom a helyem a kormánynál és siklunk vissza Kiskörére! Hajósinasok, indulásra felkészülni!

- Ó, hogy az a.... - kezdte apa elvörösödő arccal, anyukám azonban szigorú tekintetet vetett rá és tiltóan felemelte a mutatóujját.

Ezután apa nyelt egy nagyot, de nem hallgatott el, csak kicsit visszafogottabban adta elő az ellenvetését, a többiek pedig mind csatlakoztak hozzá. És akkor rövid vita kezdődött. Egy ideig mindenki hangosan mondta a magáét, nagypapa azonban meggyőzhetetlennek bizonyult, legfőbb érvként pedig továbbra is a nyertes szelvény wc-n való lehúzását vetette be. Ez pedig hatott...

Így történt, hogy két óra múlva Lajos bácsi, a nyaralóhajózási igazgató már a kiskörei kikötő közelében lévő horgonybójánál talált minket, ahogy éppen kikötöttünk. Lajos bácsi a saját hajójával volt, Ellentengernagy a neve, és egy reggeli megbeszélésre tartott a nyaralóhajó kikötőbe - szóval hajóval ment dolgozni, ami szerintem nagyon menő. MIvel meghívtuk kávézni, átlépett a fedélzetünkre, leült a konyhában, és sajnos megerősítette az óriás tőkeponty kifogásának történetét.

Ám amikor meghallotta nagypapa tervét - hogy mostantól csak azt ehetjük, amit saját magunk fogunk -, egy óvatlan pillanatban odasúgta nekem és a bátyámnak. "A Piknik terasz ma nincs nyitva, mert épp egy fotókiállítást rendezünk be ott holnapra. De néhány méterre találjátok a Tisza-tó éttermet. Isteni pörköltjük van... " 

Ránk kacsintott, mi pedig hálásan rávigyorogtunk. Már tudjuk, vészhelyzetben hol tömjük meg titokban a bendőnket!

Lajos bácsi ezután hamar elment, nehogy lekésse a találkozóját, és ezután savanyú képpel, de kötelességtudóan horgászni kezdtünk. Délre mindenki ölni tudott volna az éhségtől, de egyetlen árva keszeg sem került horogra...

Úgy éreztem, itt az ideje meglógni a Tisza-tó étterembe - ám ekkor a bátyám majdnem cserben hagyott. Azzal akart ugyanis bevágódni a barátnőjénél, hogy elárulja neki a titkunkat, aztán valamilyen ürüggyel ketten lépnek meg, hogy jól teleegyék magukat. Én azonban rájöttem, mit tervez, és jól megzsaroltam: ha nem engem visz magával, akkor lebuktatom a nagypapa előtt! Így aztán morogva ugyan, de beleegyezett, hogy én legyek a bűntársa a zugevésben - szerintem jól tette, mert a testvériség sokkal komolyabb dolog, mint holmi szerelem. Azt is kitaláltuk, hogy a két kenuval fogunk meglépni, amit a kiskörei kikötőben béreltünk és a hajó oldalához voltak kötve. 

Aztán megszerveztük az ördögi színjátékot, amivel elszabadulhatunk... (folyt. köv.)